Saskia Sarginson: Ikrek

"Isolte és Viola ikrek. Gyermekkorukban elválaszthatatlanok voltak, felnőttként mégis nagyon különböznek egymástól: Isolte sikeres újságíró egy divatmagazinnál, Londonban él, a barátja fotós; Viola pedig eltökélt boldogtalanságában az egész életét beárnyékoló táplálkozási zavarral küzd.

Mi történt oly sok évvel ezelőtt, ami ilyen messze ágazó ösvényekre terelte az ikrek életét? Miközben mindketten elkezdik felfejteni annak a réges-régi, félig elfeledett nyárnak a tovagyűrűző tragédiáit, a múlt rémisztő titkai visszatérnek és azzal fenyegetnek, hogy ellehetetlenítik az életüket…

Mágikus tájak, vadregényes gyermekkori kalandok és egy szörnyűség, amely fokozatosan lopózik elő a múlt árnyai közül. Az Ikrek részben szerelmi történet, részben lélektani feszültséggel teli krimi."

Valójában már jó pár napja annak, hogy kiolvastam Saskia Sarginson regényét, de ez nem változtat azon a tényen, hogy még mindig tudom egyértelműen megfogalmazni milyen érzés volt ezt a történetet olvasni,  mert engem egy kissé felkavart, főleg a vége. 

A történet elsősorban két nő visszaemlékezéséről szól, mert mindkettejük múltját egy életüket meghatározó tragédia árnyékolja be. A múlt és jelen váltakozásával bontakozik ki az ikrek drámája, amit hol Viola, hol pedig Isolten tolmácsolásán keresztül ismerhetünk meg. Kezdetben nehezen barátkoztam meg a két szemszög váltakozásával, valamint az sem könnyítette meg számomra a helyzetet, hogy a múltban is oda-vissza ugráltunk párszor, de végül - ha nem is könnyen - sikerült felvennem a tempót. Viszont abban a pillanatban amikor felvettem a fonalat a szereplőkkel, letehetetlenné vált az egész könyv és a kezdeti nehézségek ellenére sikerült megszeretnem a történetet. Végül már csak egyetlen kérdés motoszkált bennem, hogy mi lehetett az a tragédia, ami így megpecsételte az Ikrek sorsát?

A regény legnagyobb erőssége nem is igazán a történetben, hanem a hangulatában van. Az első sortól az utolsóig egyfajta melankólia kerített hatalmába, amitől lehetetlenség volt szabadulni. Sőt, ahogy haladtunk a végkifejlet felé a melankólia mellé még egyfajta komorság is társult és ezért azon kaptam magam, hogy nem akarom tudni mi lesz a vége. Féltem és reméltem, hogy nem az lesz a befejezés ami időközben megfogalmazódott bennem, de már nem táncolhattam vissza. A kezdeti nehézségek ellenére is úgy érzem, hogy Saskia Sarginson kitűnően építette fel a regényét, hiszen a lassú kezdetek után egy nagyon erős befejezést kaptam, ami egyszerre volt megdöbbentő és szomorú. 

Bár lassú sodrású a regény, mégis olvastatja magát pontosan azért, mert húzza az olvasót a befejezés, tudni akarjuk a kérdéseinkre a választ. Hiszen nem csak a tragédia a kulcspontja a történetnek, hanem az is hogy az ikrek megkapják-e a feloldozást, illetve sikerül-e újra megtalálniuk az egymáshoz vezető utat. Mindketten roppant különlegesek és különbözőek - az író remekül mutatja be a lelki világukat -  míg az egyikük megroppant a tragédia súlya alatt, addig a másikuk ha nem is könnyedén, de túllépett rajta. Erős személyisége van mindkét lánynak, de mégis érezhető hogy ketten együtt alkotják a tökéletes párost. Bár régen elfordultak egymástól mégis képtelenek voltak teljesen elszakadni, ezért minden gondolatukkal azon voltak, hogyan újra egységet alkossanak.

Saskia Sarginson olvasmányos, melankolikus története  magával ragadó volt, de én elsősorban inkább családregénynek mondanám mint kriminek, mert sokkal jobban illik rá ez a műfaj. Ezt mindenképpen szeretném kihangsúlyozni, mert félrevezető lehet, azoknak akik pont egy ehhez hasonló könyvet keresnének, de a besorolás félrevezeti. A lényeg, hogy ez családregény és másodsorban krimi, bár annak nem is igazán tudom nevezni, úgyhogy hajrá a műfaj kedvelőinek, mert ez az ő regényük.

Értékelés: 5/4

Mások is olvasták:

Szilvamag: ITT